Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kolontos Palkó

2008.12.12

Benedek Elek

Kolontos Palkó

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha ő meghal, s addig búsult, tűnődött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága.

Hát most mit csináljon Kolontos Palkó? Kenyér nem volt az asztalfiában, a szeme zöldet, vöröset látott, annyit éhezett. Ő bizony egyet gondolt, felült a szamarára, s elindult világgá. Gondolta magában: lesz, ahogy lesz, majd ád az Isten jó szerencsét.

Megy, mendegél Palkó a szamáron, s egyszer beér egy nagy kerek erdőbe. Nem ment a rendes úton, csatangolt erre-arra, össze-vissza, mindenfelé. Amint az erdőben kóvályogna, meglát egy öregasszonyt, s köszönti:

- Adjon Isten jónapot, öreganyám!

- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál – mondotta az öregasszony – mert különben kiszedtem volna mind a harminckét fogadat.

Hej, gondolta magában Palkó, ez bizonyosan valami boszorkány lesz. Na, ezt csakugyan el is találta, mert a vénasszony boszorkány volt.

- Öreganyám – kérdi Palkó – nem mondaná meg nekem, hogy merrefelé találok ki ebből az erdőből?

Az öregasszony, aki éppen egy csomó gallyat gyűjtött össze, azt mondta Palkónak:

- De bizony megmondom, még az útba is beleállítalak, ha ezt a csomó gallyat felkötöd a hátamra.

- Én jó szívvel, hogyne kötném – ajánlkozott Palkó. Azzal lepattant a szamaráról, s felkötötte az öregasszony hátára a gallyat, de úgy, hogy egyben odakötözte az asszonyt egy nagy fához. Indulni akart az asszony, s hát, nem tud menni, meg van kötve.

- Hej, ördögadta, ebugatta legénye, a fához kötöttél, ugye? No, ezért megátkozlak, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te mondasz!

Ahogy ezt mondta a vén boszorkány, egyszeriben fekete macskává változott, kibújt a kötélből, aztán ott termett előtte egy kicsi szekérrel tizenkét egér, a fekete macska felkapott rá, s úgy eltűnt egy szempillantás alatt, mintha a föld nyelte volna el.

- Na, ez ugyan jól megátkozott engem – kacagott Palkó – hiszen hadd mondja a szamaram, amit én mondok, mi károm lehet abban!

Azzal felült a szamarára, s szólott neki:

- Gyí, csacsi!

Mondotta a szamár is:

- Gyí, csacsi!

- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te.

Mondta a szamár:

- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te.

- Te szamár! – kiabált Palkó – ne feleselj velem, mert úgy a füled közé vágok, hogy a másvilágon is megemlegeted!

Úgy, ahogy Palkó mondotta, szóról szóra utána mondotta a szamár. Hej, megmérgelődik Palkó, leszökik a szamárról, jól oldalba kenegeti a botjával. De bezzeg a szamár sem marad adósa, s úgy megrúgta Palkót, hogy nyakig esett bele egy nagy pocsolyába.

Megijedt Palkó, kiabált torkaszakadtából:

- Segítség! Segítség! – Kiabált a szamár is: - Segítség! Segítség!

Történetesen éppen arra járt három favágó ember, odaszaladtak, s Palkót nagy nehezen kihúzzák a pocsolyából.

- Hát a másik ember hol van? – kérdik a favágók.

- Miféle másik ember?

- Hallottuk, hogy egy másik ember is kiabált – mondták a favágók.

- He-he-he – nevetett Palkó – hiszen az a szamaram volt.

- Ej, aki áldója van – szedtevettéztek az emberek – hát még te csúfolkodol velünk! Gyere csak a bíró elé, éppen most öltek meg egy gazdag kereskedőt, bizonyosan te voltál a gyilkosa.

Bekísérik Palkót a városba, bíró elé állítják, s a bíró nagy hirtelen ki is mondja az ítéletet, hogy fel kell akasztani, mert bizonyosan ő ölte meg azt a kereskedőt, akinek a gyilkosát addig nem találták.

Abban a városban lakott a király is, az is kiment a vesztőhelyre, hadd lássa saját szemével, hogy csinálják az igazságot.

Odakísérik Palkót az akasztófa alá, s ott azt kérdi tőle a bíró:

- No, van-e még valami kívánságod?

- Nincs nekem egyéb kívánságom – mondta Palkó – csak vezessék ide a szamaramat, hadd búcsúzzam el tőle.

Mikor a szamarat odavezették, Palkó a király felé fordult, letérdelt, s úgy kérte a királyt:

- Kegyelem árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok.

Abban a pillanatban letérdelt a szamár is, s elbődült:

- Kegyelem árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok.

De lett erre szörnyű álmélkodás. Még a királynak is szeme-szája tátva maradt, mert sok csuda állatot látott jártában-keltében, látott még szamarat is különbnél-különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utána mondja.

Bezzeg, hogy megkegyelmezett egyszeribe Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fő-fő udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást úri dolga volt Palkónak is, a szamárnak is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkós szamarak elegen vannak a világon, azt jól tudom.

Itt a vége, fuss el véle.